Egy olyan korszakban, amikor a nyitottság a létezés szinonimájának tűnik, a csendnek is megvan a maga helye. Emberek milliói dokumentálják életüket minden nap, de néhányan úgy döntenek, hogy nem. Nem tesznek közzé fotókat, nem osztanak meg pillanatokat, és sok esetben ezt a választást nem a közömbösség, hanem az egyensúly iránti vágy diktálja. Pszichológiai szempontból ezt a viselkedést az öngondoskodás egyik formájának tekintik. Anélkül, hogy mindent megmutatna, amin keresztülmegy, megtalálhatja a jólétet, a nyugalmat, és egészségesebb kapcsolatokat építhet ki a digitális világgal.
Adatvédelem: a jólét egyik formája
A fényképek feltöltésének elutasítását különféle okok diktálhatják: a magánélet iránti vágytól az érzelmi pihenés szükségességéig. Egy olyan környezetben, ahol a jóváhagyást gyakran a lájkok számával mérik, a nyilvánosság korlátozása a szabadság egyik formájává válik.
A LiveMint portál a Digitális Jólét elemzésében hangsúlyozza, hogy azok, akik nem érzik szükségét a szelfik közzétételének, azért teszik ezt, mert már teljes és magabiztosnak érzik magukat. Jólétük nem a megjegyzésektől függ, hanem a belső elégedettségtől, amely nem igényel demonstrációt.
Sok ember számára az életük egy részének titokban tartása egy módja annak, hogy elszigeteljék magukat a külvilágtól. A közösségi média megerősíti az összehasonlításokat, a kritikát és néha az önértékelést. Ha úgy döntenek, hogy nem pompáznak, egyesek csökkentik a másokkal való állandó összehasonlítás által okozott stresszt. Ez nem lezárás, hanem gyógyulás.
Az érzelmi autonómia egyik összetevője is van. A virtuális felismeréstől való függés azt jelenti, hogy a képernyő közvetítése nélkül megvalósítjuk saját értékünket. Ez egy egyszerű, de hatékony gesztus: hagyja abba mások jóváhagyását, hogy újra kapcsolatba léphessen saját intimitásával.
A Digitális Csenden Túl
A modern pszichológia szempontjából ezt a választást az egyensúly megtalálásának kísérleteként értelmezik. Az úgynevezett „digitális fáradtság” sok felhasználót arra kényszerített, hogy átgondolják a platformokhoz való hozzáállásukat. Nem az eltűnésről van szó, hanem arról, hogy mit mutassunk meg, és mit tartsunk meg magunknak.
Néhányan egyszerűen azért választják ezt az utat, mert értékelik a magánéletüket. Mások ezt azért teszik, hogy elkerüljék a túlzott nyilvánosságot, vagy érezzék annak szükségességét, hogy „alkalmazkodjanak” a hírcsatornáikban bővelkedő idealizált életmódhoz. Mindenesetre az eredmény gyakran ugyanaz: több nyugalom, kevesebb nyomás, és az identitás kevésbé függ a közvélemény figyelmétől.
Azok számára, akik ebből a szempontból érzékelik a közösségi médiát, a vizuális csend nem leválasztás, hanem jelenlét. Ez azt jelenti, hogy figyelni kell a befogás vágya nélkül, élni anélkül, hogy bármit is bizonyítani kellene. Bizonyos értelemben visszaadja a magánszféra értékét.
A Digitális Jólét, ahogy Chicky Davis elmagyarázza, akkor kezdődik, amikor abbahagyjuk az élet posztokkal történő mérését, és elkezdjük élni magunknak. A túlzott nyitottság korában a visszafogottság választása a csendes lázadás egyik formájává, a szabadság hallgatólagos megerősítésévé válhat.
Így a fényképek közzététele nem azt jelenti, hogy eltűnik, hanem inkább úgy dönt, hogy csak önmagának látható. Ez a megoldás elrejti az érzelmi egészség modern formáját, ahol az egyensúlyt nem szereti, hanem a nyugalom.
